Lovakról Lovakért

Mark Rashid: Hibák, vagy lehetőségek?

whole heart„Készen állsz megpróbálni?” Kérdeztem a nőt, akinek a lovával már fél órája dolgoztam földről.
A hölgy elhozta a lovát egy kurzusomra azzal a problémával, hogy nagyon kemény a szája és így nehéz lovagolni. Valójában annyira nehéz volt ellovagolni, hogy félt felülni rá. Így ahelyett, hogy megkértem volna a lovaglásra, inkább úgy döntöttem megpróbáljuk földi munkával finomítani először. Később, amikor úgy éreztem, egy kicsit finomabb lett a ló, megkértem a nőt, hogy jöjjön ide, hogy elsajátíthasson némi érzést a ló irányításban a földről. Az ötlet az volt, hogy kissé készségesebbé tegyük a heréltet földről és megmutassam a tulajdonosnak, hogyan érje el ezt, és némi önbizalmat gyűjtsön ahhoz, hogy felüljön és a ló hátáról is megpróbáljon dolgozni.

„Sosem dolgoztam még földről korábban” – mondta, miközben nem mozdult el a körkarám kapujából. Tisztán láttam, hogy a bizonyossága önmaga és a lova felé is elég csekély volt.

„ Én sem tettem még az első alkalom előtt” – mondtam neki a lehető legőszintébb hangon.
„Igen, de ahogy te csinálod, olyan könnyűnek tűnik” – válaszolta.
„Nos, nem volt ez mindig így” – győzködtem őt.  Én ez nem volt vicc. Az első földimunka próbálkozásom nem sikerült valami fényesen, és nem voltam biztos benne, hogy akár én, akár a ló képesek vagyunk rá.

Sokat figyeltem Walter Pruitot, az”idős embert”, akinek gyerekként dolgoztam, ahogy különböző alkalmakkor földről dolgozott, de valójában sosem tett egyszerre sok mindent. Ezalatt azt értem, hogy láttam, ahogy földről dolgozik egy lóval mondjuk áprilisban, azután nem láttam más lóval földről foglalkozni júniusig,  vagy júliusig., aztán pár hónapig megint nem. Amikor irányított egy lovat, az sosem tűnt túl bonyolultnak vagy nehéznek, úgyhogy azt feltételeztem, hogy ez egyszerű dolog.
Egy délután, amikor azt figyeltem, hogyan irányítja a lovat földről, megkérdeztem, hogy esetleg kipróbálhatnám-e. Azt válaszolta, hogy igen, de nem mondott részleteket azzal kapcsolatban, hogy mikor, hol, és melyik lóval foglalkozhatnék. Egyelőre csak annyit mondott, hogy igen, és ez számomra elég volt. Tudtam, hogy az idős ember csak elszórtam irányítja a lovat földről, és nemsokára el is felejtettem az egészet, mert egyszerűen nem láttam, hogy ilyet tenne.
Egy nyári napon, nagyjából két hónappal azután, hogy legutoljára láttam őt földről dolgozni, láttam, hogy kint van egy lóval, aki még túl fiatal volt a lovagláshoz vagy nyergeléshez, de ahhoz nem, hogy csináljunk vele valamit. Általában azzal kezdte fiatal lovak esetében, hogy hozzászoktassa őket a kötél érintéséhez a testük körül. Ezt mindössze néhány órán át szokott tartani néhány napra elosztva (amit ezzel a lóval már meg is tett).
Amikor már nyugodtan tűrte a kötelet, akkor megtanította mindkét kézen lépni és ügetni. Amikor ez már az idős ember elképzelései szerint működött, elkezdte földről irányítani, ami azt jelentette, hogy egy-egy szárat kötött a két oldalról a ló kötőfékére, és úgy mozgatta a lovat, ahogy korábban is tette. Időről időre fordulatot, megállást és hátra lépést kért a lótól, amíg végül a ló olyan érzéssel kezdett reagálni, amire az idős ember várt. Amikor már minden jól működött, általában néhány óra foglalkozás után napokra elosztva, a kötőféket csikózablás kantárra cserélte megismételte ugyanezt a folyamatot. IMG_1259
Az idős ember ezzel a bizonyos lóval három vagy négy napig foglalkozott kötőfékben, ami általában az az idő volt, ami után zablára cseréli az eszközt, de valamiért most nem tette. Ahogy láttam őt dolgozni, eszembe jutott az a hónapokkal korábbi beszélgetés, amikor azt mondta, kipróbálhatom majd a földről való irányítást.
Azon a reggelen a szokásosnál kicsivel később érkeztem, mert a barátaimmal játszottam. Mire odaértem, az idős ember épp kihajtott a kocsifelhajtóról. „Van egy kis dolgom,” mondta nekem a kapuban, én a biciklimen ültem, ő az öreg pickupjában. Lelassított, sosem vette ki a cigarettát a szájából, ezért fehéres füst szállt ki a lehajtott ablakon, ahogy elhajtott. Kikanyarodott az útra, megállt, majd visszatolatott oda, ahol én voltam. „ Ha szeretnéd kipróbálni, nyugodtan menj és vezesd földről azt a lovat.” Kivette a cigarettát a szájából, hogy leverje a hamut. „Ne túl sokáig. Öt vagy tíz perc elég lesz, azután tedd vissza.”
Anélkül, hogy bármilyen útmutatást adott volna arról, hogyan is csináljam a földről való irányítást a gyakorlatban, az idős ember elhajtott. Azt gondolom, úgy ítélte meg, az, hogy korábban figyeltem, ahogy ő csinálja, elég volt számomra ahhoz, hogy megtanuljam, és most visszatekintve talán én is azt gondoltam. Végül is, nagyon könnyűnek tűnt, amikor ő csinálta, így nem volt okom mást feltételezni.
Miután végeztem a napi teendőimmel, behoztam a lovat a legelőről, bevezettem a körkarámba, elővettem a vezetőszárakat a nyergesből, és feltettem a ló kötőfékére, ahogy az idős embertől is láttam. Megkértem a lovat, hogy induljon el, amit könnyen meg is tett, és hamarosan már hátulról irányítottam. Elég esetlenül kezeltem a szárakat, belekavarodtam a lábaimmal néhányszor, de ezen kívül a dolgok elég simán haladtak. Túl simán igazából, úgyhogy nagyjából tíz perc elteltével jó ötletnek gondoltam felkantározni, és zablával folytatni. Végül is ennek kellett volna lennie a következő lépésnek, és az idős embernek biztosan nem lett volna problémája vele.
Így nagyjából tíz perc után visszamentem a nyergesbe. Ahogy álltam ott, néztem a zablákat, és azon gondolkodtam, melyik lenne a legmegfelelőbb ehhez a feladathoz (bár valójában nem igazán tudtam, milyen lenne a megfelelő), és azt gondoltam, mennyire le lesz nyűgözve az idős ember, amikor visszatér és észreveszi, hogy neki már nem kell megtanítani a zabla használatát a ló számára, mert én már megtettem helyette!
A ló kicsit ellenállt, amikor megpróbáltam behelyezni a zablát a ló szájába és feltenni a tarkószíjat a fülei mögé. Nos, valójában eléggé ellenállt, és nagyjából 15 perc kellett a felkantározáshoz. amikor végre sikerült, úgy tűnt, mintha próbálná kiköpni a zablát, és ez olyan dolog volt, amire nem emlékeztem, amikor az idős embert láttam dolgozni. Ennek akkor jelentőséget kellett volna tulajdonítanom.
Nemsokára feltettem a szárakat is, pontosan úgy, ahogy a kötőféknél is csináltam, és elkezdtem mozgatni a lovat. Minden egész jól ment, amíg jobbra nem próbáltam fordítani, akkor beledőlt a nyomásba, elfordította balra a fejét, és rohanni kezdett. Amikor újra jobbra próbáltam fordítani, erősebb nyomást alkalmaztam, mert úgy tűnt, a finomabb segítség nem hozta meg a kívánt eredményt. Így még nagyobb választ váltottam ki, próbált kitörni és elrohanni.
Mivel láttam, hogy a fordulás nem megy úgy, ahogy kellene, úgy döntötte, egyszerűen csak megpróbálom megállítani. Mindkét száron nyomást fejtettem ki, ahogy akkor is tettem, amikor kötőfék volt rajta, de meglepetésemre nem állt meg, mint korábban. Ehelyett nem csak elkezdte rázni a fejét, hanem még fel is gyorsított!
fel

Megpróbáltam visszafordítani jobbra, ami végül sikerült is (bár őszintén szólva azt gondolom, hogy már eleve arra akart fordulni). Egyszer csak ugrálni kezdett, és újra megpróbált elrohanni. Bakolva rohangált a körkarámban, rázta a fejét, hátsó lábaival kirúgott a szárak felé, és hangosan nyerített.
Elégé elfoglalt lettem hirtelen, megpróbáltam megtartani a szárakat, nem beléjük gabalyodni, és újra kontrol alá venni a lovat, de ez egyáltalán nem sikerült. A ló egy hatalmas rúgással kitépte a kezemből a külső szárat, így elveszítettem azt a kevés irányítási lehetőségemet is, amim volt. Miután úgy tűnt, teljes lett a káosz, a ló végül magától megállt, megfordult, és rám nézett, mintha azt kérdezné, „Mit akarsz?!”.  Nem veszítettem el a lelkesedésem, így újrafelvettem a szárakat, és előről kezdtem. Most sem sikerült jobban. A ló nemsokára ágaskodni kezdett, felugrott a levegőbe, kirúgott, és az egyik mozdulattal betekerte a hajtó szárat a farka alá, ami egy merőben új szintre emelte a már eleve lenyűgöző mozgását.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el aközött, hogy először elkezdtünk dolgozni a körkarámban, addig, míg végül megláttam az idős embert a karám szélénél állni. De elég idő volt ahhoz, hogy én és a ló is teljesen leizzadjunk anélkül, hogy bármi eredményt sikerült volna elérnem.
„Hogy megy?” kérdezte közömbösen, miközben nekidőlt a kerítésnek és meggyújtotta a cigarettáját.
„Nem hajlandó megállni, fordulni, vagy bármit tenni,” mondtam, miközben próbáltam kevésbé2015.02.17 101 szánalmasnak tűnni.
„Látom” mondta. „Mi lenne, ha csak engednéd mozogni? Ne próbálj kérni tőle semmit, ne tegyél rá semmi nyomást sem, és lássuk, megáll-e magától.”
Könnyen beszélt. Valószínűleg sosem dolgozott még olyan lóval, aki annyira nehéz eset lenne, mint ez. De kétségkívül kifogytam az ötletekből, úgyhogy tettem, amit az idős ember mondott, és pár kör megtétele után a ló egyszerűen megállt.
„Ez az” mondta az idős ember, miközben besétált hozzám a karámba. Mikor ideért, finoman kivette a kezemből a szárakat. Úgy gondoltam, el kéne mennem. Kedvetlenül, lógó orral elindultam a kapu felé.
„Nem” mondta. „Maradj itt! Nem terveztem ezt mára, de mivel már elkezdtük, nem hagyhatjuk így.” Így az idős ember elkezdett dolgozni a lóval, miközben én végig követtem őt. Arról beszélt, hogy először engednünk kell a ló számára, hogy megszokja a zablát, mielőtt azt várnánk, hogy reagáljon a kéréseinkre, és arról, hogy nyugodtan kell kezelnünk a dolgokat akkor is, ha a ló ideges. Sok mindenről beszélt, miközben varázslatosan dolgozott a fiatal lóval, de egy dolgot nem említett: mégpedig azt, hogy mekkora bajt kevertem azzal, amikor először próbáltam foglalkozni vele.
Rövid idő elteltével a ló ugyan olyan szépen kezdett el dolgozni zablával, mint korábban kötőfékkel. Az idős ember végül egy rövid időre visszaadta a kezembe a szárakat, hogy én is jobban érezhessem magam a helyzettel kapcsolatban, és én és a ló is jó állapotban fejezzük be. Később, amikor már mindennel elkészültem, és a lovat lecsutakolva visszatettem a helyére, odamentem az idős emberhez, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem követtem az utasításait.
„Csak el szeretném mondani, mennyire sajnálom” mondtam neki, míg ő a szerszámosban ült a székén, szívta a megszokott cigarettáját, és vékony csíkokat vágott le egy bőrből, hogy megjavítson vele valamit. „Nem kellett volna azt tennem, amit tettem, nem fogok még egyszer ilyen hibát elkövetni. Sajnálom.”
Pár másodpercig csak ült, azután anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta, „Tanultál ma valamit?”
„Igen Uram,” feleltem néhány másodperc gondolkodás után. Valójában szerettem volna elmondani neki, hogy tényleg csak kötőfékkel kellett volna dolgoznom, nem kellett volna előre lépnem a zablához, és valóban csak 10 percet kellett volna foglalkoznom vele, ahogy ő meghagyta nekem. El akartam mondani, hogy nem kellett volna olyan nyomást tennem a lóra, és még sok ilyen gondolat kavargott az agyamban. De mint kiderült, semmit sem kellett mondanom. Mielőtt kinyithattam volna a számat, felemelte a fejét és egyenesen rám nézett.
„Jó”  mondta halkan és lassan, miközben bólintott. „Mert ha tanultál valamit belőle, akkor az nem volt hiba.”
DSC_4782

Biztosíthatlak, senki sem szereti a fájdalmas hibákat, különösen akkor, ha lóval dolgozunk. De ha más felől közelítjük meg, ha megpróbálsz mindent jól csinálni, néha hibákat vétesz majd. Nagyon különös dolog, hogy azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik el tudják fogadni, hogy a hibák is az élet részét alkotják, nos, ők vétik a legkevesebb hibát. Ellentétben azokkal, akik semmilyen hibát sem akarnak elkövetni, mert valójában azzal, hogy megpróbálnak minden hibát kiküszöbölni, a végén a legnagyobb bajba szoktak kerülni.
(…) A „hiba” pusztán azt jelenti, hogy nem azt a választ kaptuk, amire számítottunk: bár, végül is eredményt kaptunk. Ha nem azt az eredményt kapjuk, amire várunk, újra próbáljuk. Emlékeznünk kell arra, hogy az, amit a ló válaszol a kérdésünkre, pusztán információ – nem több, nem kevesebb. Nem jó, vagy rossz, hanem egyszerűen az, ami. A kérésre adott reakció mindössze egy tájolási pont ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen úton haladunk. Ez nem a vég; gyakran inkább a kezdet. Amit legközelebb tenni fogunk, az nem lesz ugyanaz, mint ahogy előtte tettük, és ez meghatározza a jövőbeli tetteinket.
Végezetül, a hibák, amiket elkövetünk (akár a lovak között, akár az életben) nem többek puszta lehetőségeknél. A lehetőségek pedig csak a megfelelő időt és helyet várják, hogy felfedjék magukat. Emellett pedig, hogyha tanultunk valamit belőlük, akkor talán egyáltalán nem is voltak hibák.

Forrás: Mark Rashid: Whole heart, whole horse
Fordította: Hope, a cikk a Lovakról Lovakért tulajdona
A képek illusztrációk, a Lovakról Lovakért tulajdona (kivéve a  könyv borítóját)